Az ezerarcú India nemcsak megfoghatatlan, de szinte bemutathatatlan is. Ennek tudatában nézünk a következő két lapszám elé mégis arra törekedve, hogy ennek a csodálatos világnak olyan oldalát mutassuk be, amit még csak kevesen ismernek. Jogosan vetődhet fel a kérdés, hogy vajon mennyit tudunk erről a gyakran ellentmondásokkal teli, de a mi gondolkodásunktól szinte minden pontjában távoli területről? Nem könnyű meghatározni, így minden bizonnyal elkerülhetetlen az, hogy a kedves olvasó olyan témákkal is találkozzon, melyekről már tud.

Így képzeljük Mongóliát, azt a vidéket, ahol az emberek többsége 1921-et megelőzően hasonló gazdasági és társadalmi viszonyok közt élt, mint mi 100-1200 évvel ezelőtt. Ahová Julianus barát, Kőrösi Csoma Sándor és több magyar kutató is elindult, hogy fellelje őseinket, vagy legalább elődeink földbe rögzült lábnyomát. Bőven gyalogolhattak, hiszen az egykor a világ legnagyobb birodalma ma is tizenhétszer nagyobb hazánknál, és a velük ritkán szembe jövőt nem engedhették tovább információkérés nélkül, mivel ezt az óriási területet kevesebben lakják, mint Budapestet.

Nippon

Sokáig élt az a képzet, hogy Japán a Nap eredetének országa, így jelképük is a naponta megújuló újrakezdés lett, ami életük szinte valamennyi területére egyaránt érvényes. Hiszen aligha érezheti magát elveszettebbnek a lelkes utazó, mint e mindig mosolygó, nagyon segítőkész és udvarias, ám mégis titokzatos és zárkózott emberek társaságában, kik ráadásul ugyanúgy otthon érzik magukat a legősibb szentélyben, mint a legmodernebb irodaházban.

Kilencvenhárom csatornájával csillogó vízi útként kanyarog 74 km-en keresztül a rá épült város közepén, 45 kisebb nagyobb szigetre tagolva Pétervárt.

Mindig üdvös szél lengi át a várost, mi távoli otthonáig kíséri a látogatót, ki évek múlva is csak nosztalgikus sóhajjal vágyakozik a „Néva szele” után. Pedig a megtévesztő látszat és a közhiedelem ellenére a szakemberek nem is tekintik folyónak az Észak Velencéjét, vagyis az oroszországi Szentpétervárt átszelő Névát.