Így képzeljük Mongóliát, azt a vidéket, ahol az emberek többsége 1921-et megelőzően hasonló gazdasági és társadalmi viszonyok közt élt, mint mi 100-1200 évvel ezelőtt. Ahová Julianus barát, Kőrösi Csoma Sándor és több magyar kutató is elindult, hogy fellelje őseinket, vagy legalább elődeink földbe rögzült lábnyomát. Bőven gyalogolhattak, hiszen az egykor a világ legnagyobb birodalma ma is tizenhétszer nagyobb hazánknál, és a velük ritkán szembe jövőt nem engedhették tovább információkérés nélkül, mivel ezt az óriási területet kevesebben lakják, mint Budapestet.

A XIII. század második felében Dzsingisz kán unokája, Kubiláj a világ leghatalmasabb birodalmává tette, ma - leggazdagabb területeitől megfosztva - területének és lakosságának mintegy kétharmada került határain kívülre. Jelenleg Oroszország és Kína közt fekszik, így is közel 1,5 millió km2-en. Területének többsége a Csendes-óceán szintjétől több mint 1000 méterre emelkedik ki, ezért még a több ezer méter magas hegyek sem tűnnek olyan hatalmasnak. A kétféle időzónájú területen többféle természeti övezet is meghúzódik; a szibériai tajga mellett a ligetes pusztai övezet és a félsivatagos területek is jól megférnek, ráadásul még a Góbi-sivatagnak is 33-féle arcát különböztetik meg, benne értékes ásványokkal és arannyal.

A mongol népek 5 000 000-an is vannak, de többségük az anyaországon kívüli területeken él. A lakosság ¾-e a halha nyelvet beszéli, de néhány elszigetelten élő archaikus népcsoport még a Dzsingisz kán korában beszélt nyelvet őrizte meg. Annyi azonban bizonyos, hogy közel 300 rokon szavunk van. Ilyen a bátor-bátor, gar-kar, szahhal-szakáll, teme-teve, erdem-érdem, balt-balta, cereg-sereg, ihhir-iker, bjaru-borjú, tenheleg-tengely, üné-ünő, arszlan-oroszlán, savar-sár, sar-sárga, gölög-kölyök, tódok-túzok, bevneg- köpönyeg, bev-kép, dzsima-gyümölcs. Ezeket a közös szavakat az erdélyi születésű nyelvzseni, Bálint Gábor 1873-ban gyűjtötte Urgában, munkáját pedig hazatérve ki is adta "Párhuzamok a magyar és a mongol nyelv terén" címmel, hogy bizonyítsa a két nyelv rokonságát. Nem osztatlan sikerrel. Ám annál érdekesebbnek tűnt Vámbéry Ármin ázsiai barangolása, kinek erről szóló könyvét tíz nyelvre is lefordították. gr.Széchenyi Béla pedig Stein Auréllal együtt fedezte fel a híres tunhuangi Ezer Buddha Barlangtemplomokat az északnyugat-kínai Kanszu tartományban. Föld- és vízrajzi, gazdasági és etnográfiai területen pedig Almásy György ornitológus végzett értékes munkát, míg Ligeti Lajos mongolos jövevényszavainkról szóló munkája máig egyedülálló.

Ők is rendszerint megemlítették, és azóta sincs olyan útleírás, mi figyelmen kívül hagyná a mongol utak mentén látható áldozati helyeket, az obókat. Az igen változatos halmok hol csupán egyszerű kőrakások, hol nagy becsben tartott autóalkatrészek, gumik gyűjteménye, melyek a hely szellemének nyugalmát őrzik, és amit senki nem merne megbolygatni, különösen veszélyes hágók tetején. Az obók rendszerint a mongolok színével, kék szalaggal vannak átkötve, mely szín az állami zászlón is megtalálható, ahol két piros mező fog közre egy kék sávot. A zászló bal oldalán a mongolok állami jelképe, a függetlenséget szimbolizáló szojombó jel található, melyet - a legenda szerint - Dzanabadzar, a XVII. században élt egyházfő alkotott. A több elemből álló jel tartalmazza a múltat, jelent, jövőt szimbolizáló háromnyelvű tüzet, alatta az apát és anyát jelölő napot és holdat, valamint a becsületességet és integritást jelképező háromszöget és téglalapot, melyek az eget és a földet is mutatják. A jeleket lezáró két oszlop pedig a barátság jelképe.

Ebből is kitűnik, hogy mint ahogy az eurázsiai népek többsége, így a mongol pásztorok is évszázadokon keresztül az ősi, természeti erőkben hittek. Az ország északi, tajgás vidékén ez még ma sincs másként, a többi országrészben azonban az ősi hitvilág (sámánizmus) már keveredett a budhizmussal. A mongol buddhizmus a tibeti irányzattal áll rokonságban, talán nem is árulunk el nagy meglepetést azzal, hogy mongol hatásra tartjuk számon a dalai lámákat, Tibet pedig az irodalmat és a képzőművészetet határozta meg a mongolok életében. Közös történetük onnan ered, hogy még 1578-ban Altan kán birtokán látta vendégül a sárga hitű tibeti rend, a Gelukpa főlámáját, akinek ünnepélyesen a dalai (tenger) címet adományozta. Az így dalaivá vált első láma, Szönam Gyaco pedig minden mongolok császárának, nagykánnak ismerte el Altant, akinek unokája később a negyedik dalai láma lett, míg egy másik nagy kán, Abataj unokája pedig az első mongóliai élő isten főpap, a dalai és a pancsen láma után a harmadik az egész lámaista hierarchiában.

Ezen az egyedülálló természeti adottsággal, különleges növény-és állatvilággal rendelkező, mintegy másfél millió négyzetkilométeres területen még most is találhatunk érintetlen tájakat, múlt emlékét csendesen őrző vidékeket. Magunkénak érezhetjük, hiszen talán ide nyúlnak gyökereink, de más népek is magukénak érzik ezt a vidéket, ahol az arra járót még ma is nagy kalandok várhatják, istenek és szellemek óvhatják lépteit.

Csomós Éva

Kelet Kapuja