Nippon

Sokáig élt az a képzet, hogy Japán a Nap eredetének országa, így jelképük is a naponta megújuló újrakezdés lett, ami életük szinte valamennyi területére egyaránt érvényes. Hiszen aligha érezheti magát elveszettebbnek a lelkes utazó, mint e mindig mosolygó, nagyon segítőkész és udvarias, ám mégis titokzatos és zárkózott emberek társaságában, kik ráadásul ugyanúgy otthon érzik magukat a legősibb szentélyben, mint a legmodernebb irodaházban. Ezt pedig csak tetézi az, hogy a történelem is alaposan próbára tette őket, közel két évszázados elszigeteltségük okán sajátos gondolkodást, kultúrát és szokásokat alakítottak ki maguknak, ami pedig minden szokásos megközelítéstől eltérővé tette őket.

Így aki az alapos megismerés szándékával kerekedik fel, s kel útra a tőlünk légvonalban is több mint 9000 km-re lévő, megfeszített íjra emlékeztető országba, könnyen térhet haza lenyűgözve, ám mégis kissé csalódottan. Hiszen kire ne hatnának az ottani furcsának vett szokások, a miénktől nagyon eltérő életszemlélet, a változatos ételek, és az a varázs, amit a szupermodern felhőkarcolók és technikai csodák árnyékában szerényen meghúzódó buddhista templomegyüttesek, sintoista szentélyek és a régi várak jelentenek azokon a csodás tájakon! Az elbűvölő japán kertek vagy a kézművesáruk hihetetlen gazdagsága el is tudja terelni a figyelmet arról, hogy a valódi, hétköznapi életbe való betekintés sok esetben elmarad. Az idegen pedig még hosszas ott tartózkodás után is csak nehezen igazodik ki ebben a szövevényes keveredésében, s legjobb szándéka ellenére is csak feszeng a sajátos és bonyolult japán szokások miatt.

Az közismert, hogy az ország a második világháború után gazdaságilag összeomlott, elvesztette külbirtokait, majd a romokból nagyon gyors tempóban építették fel a mára világ egyik leggazdagabbá vált országát, melyhez a japán emberek képzettsége, szorgalma és kreativitása nélkülözhetetlen volt. E legendásan fegyelmezett, szorgalmas, készséges és udvarias népről hírlik még a csoport- szellem, a közösségi elkötelezettség, a kompromisszum-készség és az alkalmazkodóképesség is, mi társul a tűrőképességhez, az engedelmességhez, a kitartáshoz és az odaadáshoz. Azt is tudjuk, hogy a japánok kölcsönösen tisztelik egymást - a mulandóságban szépséget és harmóniát látnak, s azt esztétikailag élvezni is tudják -, nagy a felelősségtudatuk, nagyon becsületesek, lojalitásukat pedig ügyesen és sikeresen ötvözik azzal a versenyszellemmel, mely a világ egyik leghatalmasabb országává tette őket. Ugyanakkor e sok erény mellé társíthatjuk még azt is, hogy a szokások és a hagyományok változatlan tisztelete mellett modern gondolkodásmóddal rendelkeznek, s ahhoz is csodás érzékük van, hogy mik a sajátos hazai és tengerentúli piaci igények. S ezt alkalmazzák is.

A 24-26 szélességi fokon elhelyezkedő mintegy 3900 szigetből, köztük négy főszigetből álló és 47 megyére tagolódó ország 3800 km hosszú ívben húzódik, összterülete négyszerese Magyarországénak, lakóinak száma pedig mintegy tizenegyszerese. Lakható területe azonban alig több mint a mienk. Ugyanis vulkanikus zónában fekszik, s a nagy és romboló erejű földrengések rendszeresen előidézik a cunamikat. Japán 73%-át hegyek, hegyvonulatok borítják, amelyek átívelnek a főszigeteken. Legnagyobb hegyük a 3776 m magas Fudzsi (Fujisan), melyről a bölcsek úgy tartják, hogy egyszer megmászni bölcs dolog, kétszer azonban már ostobaság.

A lakosság többsége városban él, ahol egyre inkább terjed a nyugati életstílus, ám vidéken még továbbra is a hagyományos életforma határozza meg az emberek mindennapjait. A társadalom etnikailag és nyelvileg is nagyon egységes, mivel 99%-uk a japán nyelvet beszéli, míg a fennmaradó 1%-ot a Koreából, Kínából és Nyugatról érkező bevándorlók, valamint a Hokkaido szigetén élő ainuk (kb. 1500 fő) adják.

A mindig hangyamód serénységgel dolgozó japánok azonban nem bírnak ellenállni kedvenc viráguk, a cseresznyefa (japánul: sakura) virágzásának, melyet áprilisban egyhetes szabadsággal ünneplik. Ilyenkor, a Hanami ünnepén a virágzó fák alá ülve gyönyörködnek azok szépségében. Majd visszatérnek hétköznapjaikba, a számunkra annyira különleges és titokzatos világba, melynek fogalmait csak gondos ízlelgetés során építjük be életünkbe. Elég csak a kimonót, s a híres japán selyemszövést említeni vagy akár a porcelánkészítést-és festést, de már építészetükről és lakberendezési szokásaikról, na és persze kertművészetükről is egyre többet tudunk. És ki ne ismerné a bonsait, az ikebanát, a rizspapír lámpabúrát, a tatamit vagy a bambuszból készült sokféle dísz és használati eszközt.

Hozzájuk kötjük az origamit, s az olyan szintén sajátos és misztikus fogalmakat is, mint a haiku, a sintó, a zen, a szamuráj, a nindzsa, a sógun, a szumó, az odori, a kabuki, a gésa, és még hosszasan lehetne folytatni ezt a sort.

A fogalmak megismerésében és értelmezésében számos magyar utazó is segítségünkre volt, hiszen e távoli nép kultúrája mindig az érdeklődés középpontjában állt. Az első magyar, ki e távoli ország földjére lépett, Jelky András, a bajai szabólegényből lett kalandos életű világjáró volt, aki 1770-71 között Hollandia követeként élt Japánban. Őt Benyovszky Móric gróf (1741-1786) követte, ki 1731-ben Kamcsatkából menekülve hajózta végig a főszigetek partjait. Bernáth Géza 1873-ban írt "Keletázsiai utazás" címen élményeiről, 1878-ban pedig Vértesi Arnold "A Felkelő nap országa" írásából tájékozhattak az olvasók. Zichy Ágost "Tanulmány a japáni művészetről" (Bp. 1879) címen foglalta össze utazásai és kutatásai eredményeit, Lázár Gyula pedig "Khína és Japán" 1880-ban megjelent könyvében nyújtott történelmi és művelődési áttekintést.

Hopp Ferenc, a róla elnevezett budapesti Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum megalapítója 1882 és 1914 között többször is járt Japánban. Kínai, de főleg japán műtárgy-gyűjteménye alapozta meg a múzeumot. Török Aurél pedig "Az Ainók - Ősi emberfajta Ázsia keleti szélén" (Bp. 1889) címen az őslakók életét írta le. Bródy Sándor "Japánország, a Felkelő Nap birodalma" című könyve 1904-ben jelent meg, 1907-ben pedig gróf Teleki Pál (1879-1941), a földrajztudós és a tragikus sorsú politikus 20 térképet jelentetett meg "Atlasz a japáni szigetek cartográfiájának történetéhez" címen. A huszadik század elején azonban a tudomány és a művészetek terén is nagy volt nálunk az érdeklődés a japán eredmények iránt. A Mezőgazdasági Minisztérium gondozásában jelent meg Bolle János "A selyemtenyésztés Japánban" című munkája, 1905-ben pedig Demény Dezső "Japán zeneképek zongorára, két kézre" című zongoradarabja, és Szeghi Ernő "Japán - történelmi, földrajzi és néprajzi vázlatok" című könyve. Egy évvel később Rozsnyai gyors nyelvmester című sorozatában már az első "Gyakorlati japán - magyar - német beszélgetések" című kézikönyve is az ismeretek bővítését segítette, míg Ágner Lajos "A japán szókincs európai elemei" művében elmélkedett. Ám napjainkban is többen fáradoznak a nyelvrokonság bizonyításán, melyet olyan tényezőkre alapoznak, mint a ragozás, a családi nevek írása, a tárgyrag és a múlt idő használata.

A képzőművészet ismertetésére Vay Péter 1908-ban megjelent akvarelljei vállalkoztak "Japán gyűjtemény" címen, majd ezt követte a "Kelet művészete és műízlése" című munkája, míg 1909-ben Tornai Gyula képkiállítása nyílt meg, ahol Japánban és Indiában alkotott festményei és grafikái szerepeltek. 1910-ben Felvinczi Takács Zoltán (1880-1964), a Kelet-Ázsia kultúrájával és művészetével foglalkozó hazai kutatás nagy szaktekintélye rendezte meg a Szépművészeti Múzeum japán művészeti kiállítását, 1913-ban pedig Felvinczi Takács Zoltán "Kölcsönhatások a Távol-Kelet művészetében" című munkáját adták ki.


A japán iránti érdeklődés azóta sem hagyott alább, s ma is sokan váltanak jegyet, csak hogy bepillantást nyerhessenek a Kelet és Nyugat, múlt és jelen, hagyományőrző és útmutatóként együttesen nevezhető, gyakran feszültségektől sem mentes, ám mégis nagyon harmonikus és lenyűgöző, gazdag, tiszta és drága, s a Földgolyó talán legkülönösebb országába.

Csomós Éva