Roncsfilm, Szamárköhögés, Sztálin menyasszonya, Fagylalt tölcsér nélkül vagy akár az egykori Családi kör jellegzetes szereplője Ujlaki Dénes beszélgetett velünk a Gyulai Kulturális és Rendezvényszervező Nonprofit Kft.-beli színpadra lépése előtt. Szakmáról, családról, minőségről, megélhetésről.

Ujlaki Dénes (Budapest, 1945. január 20. – ) magyar színész, kinek politikai előélete miatt Ádám Ottó a következő tanáccsal látta el: „Magát erre a főiskolára nem vehetjük fel. Menjen el vidékre, és ha szerencséje lesz, akkor magából nagyon komoly színész válhat.” Ezt az utat választva 1969-ben elvégezte a budapesti Nemzeti Színház stúdióját, majd Debrecenbe ment, ahonnan egy év után Veszprémbe, majd Győrbe szerződött. Ezt Miskolc majd Szolnok követte, 1981-től pedig a Nemzeti Színház tagja lett. Egy évvel később alapító tagként szerződött a Katona társulatába.

Robusztus alkata, remek humora elsősorban karakterfigurákban érvényesül kitűnően. Népszerű film- (Roncsfilm, Dögkeselyű, Könnyű testi sértés, Rokonok, A nagy generáció, Csók, anyu!, Nárcisz és Psyché, Hosszú alkony, Szamárköhögés, Sztálin menyasszonya, Falfúró, Sose halunk meg, A miniszter félrelép, Jadviga párnája, De kik azok a Lumnitzer nővérek?) és tévészínész (Családi kör, Egy lócsiszár virágvasárnapja, Kémeri 1-5., A fantasztikus nagynéni 1-2., Fagylalt tölcsér nélkül, Szomszédok, Kisváros, Tűzvonalban, Nem érsz a halálodig, A Hortobágy legendája, Hajónapló).

Díjai:
Jászai Mari-díj 1990

Filmkritikusok díja (háromszor)

PUKK-díj (2004)

1956-os Emléklap (2010)

Kultusz: Azt nyilatkozta egyszer Csurka István: Döglött aknák című darabja kapcsán, hogy ha egy életben háromszor összejön az, hogy jó a darab, s a nézők is szeretik, jó a rendező és jó a partner, már sikeres pálya könyvelhető el. Feltételezem, ez azért megvan.

Ujlaki Dénes: Azért ez nekem megvan, még talán több is, de az átlag gyakorlat ez. Sajnos ez is csak egy olyan munka, mint akármilyen más mérnöki vagy tervezői, építészi, mert ott se sikerül mindig minden. Ha megkérdez egy építészt, még a legnagyobb is jó, ha fog mondani négy épületet, amivel tökéletesen elégedett. Másokra van utalva, és akármilyen szép tervei vannak, azt mások el tudják rontani. Ez ugyanígy van a színházban is.

Kultusz: Talán kevesebb az összetevő.

Ujlaki Dénes: Nem, itt is van partner, díszlet, jelmez, fodrász, minden este más a közönség, s az is számít, hogy a színész milyen állapotban van épp akkor este. S akárhol, bármiben van, mindig ugyanannyira számít.

Kultusz: Pedig a megszokottól nagyon eltérő szándékkal került erre a pályára. Nem az önmegvalósítás, hanem önmaga megmentése vezette.

Ujlaki Dénes: A fiatalkori börtönévek után én egy nagyon akaró ember lettem. Lehet, hogy ha ez nincs, az én életem szétfolyt volna, és valahol nem tudom, mi lettem volna. De kijöttem és elhatároztam, hogy ezt a dolgot nekem kutya kötelességem önmagammal szemben rendezni. Tudtam, hogy nem vesznek föl semmiféle főiskolára. Ezért esti iskolába mentem és leérettségiztem. A fene akart színész lenni, egyszerűen ki kellett találnom magamnak valamit ahhoz, hogy az életem rendbe jöjjön, mert nem létezik, hogy az én életem tönkremenjen. Ki kellett találni egy szabad pályát, és ez az egyetlenegy pálya volt, ami szabad, ez a színház és a színészet, ahol ha valaki alkalmas valamire, akkor az úgyis előbb-utóbb kiderül. És emellett döntöttem, hogy nekem ezt kell csinálni. És elkezdtem figyelni, hogy ez szakmailag hogy működik, elkezdtem hozzáolvasni, elkezdtem hozzáműködtetni az életemet, és egyszer csak ez a dolog elindult. És azt hiszem, talán sikerült behoznom ezt a hihetetlen hendikepet, amit ott akkor én kaptam. De lehet, hogy használt is, mert ettől jutottam el oda, ahova eljutottam. Lehet. Nem tudom. Ezek borzalmas dolgok voltak, legszívesebben elfelejteném az egészet. De vannak dolgok, amiket hát sajnos tényleg nem lehet elfelejteni. De mondom, én azért nem roppantam bele, mert egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy mi történik velem. Ma Európa, talán a világ egyik legjobb színházi társulatának vagyok mondhatni vezető színésze, bejártam a fél világot, Caracastól Londonon át Moszkváig, Nyugat-Európát. Fesztiválokat nyertünk Londonban, Párizsban, Rómában, Pármában, Zürichben. Lehet, hogy mindez nem történik meg, hogyha nincs ez az előzmény. De lehet, hogy ez csak szerencse kérdése. Nem hiszem, hogy tehetség kérdése, ez egy más dolog, ez egy külön fejezet, erről megint külön lehetne beszélni.

Kultusz: Talán ezért is látszik kívülállónak. Kisujjból hozza az önre bízott karaktert, mégis az az ember érzése, hogy talán józanabbul, tisztábban látja a pályát kollégáinál.

Ujlaki Dénes: Elmondom a titkát. Én rengeteg filmben szerepeltem: Megcsináltam kb. kilencven nagyjátékfilmet, számtalan televíziósat, ami megtanított arra, hogyan kell hitelesen játszani. És ez, ami úgy tűnik, mintha a kisujjamból ráznám és olyan természetes vagyok, arra azt szokták mondani, hogy én inkább olyan filmesen játszom. Mert ez sokkal emberibb. Nem szeretem a handabandázós színészeket. Van, amikor be kell pöccenni, amikor vannak egy szerepen belül kitörések, vannak csúcspontok, ahova el kell jutni, meg kell csinálni, aztán leszállni a földre és az alap problémával foglalkozni, és azt a lehető legegyszerűbben és minél tisztábban, érthetőbben, a lehető legkevesebb gesztussal kell megvalósítani. Meggyőződésem, hogy a színészet nem arról szól, hogy az ember beszél, hanem arról, hogy hogyan figyeli a másikat. Nagyon fontos meghallani a partnert, hogy mit mond, hogy mondja és arra úgy reagálni. És minél egyszerűbben figyelek valakire, annál súlyosabb és nehezebb lesz az ő játéka, mert tudok neki segíteni.

Kultusz: Az adott körülmények között el kell felejteni a színpadi közeget?

Ujlaki Dénes: Persze, és az a legnehezebb feladatok egyike. Úgy kell működni, mint egy háziállat.

Kultusz: Filmben persze egész másként.

Ujlaki Dénes: Más a technika, más a koncentrációs időtartam. Ott átállások vannak, világítanak, bepróbálnak egy jelenetet, és akkor arra a fél percre kell összekapni magam. A titka annak a dolognak az, hogy nem szabad magad megnézni, hogy ott tudd folytatni, ahol abbahagytad.

Kultusz: Mert akkor kontrollálni kezd az ember.

Ujlaki Dénes: És azonnal megbillen az egész.  A színházban meg felmegy a függöny, a tekegolyó elgurul, de hogy hány babát viszel el, az egy más kérdés.

Kultusz: Színházból, filmből, fővárosból, vidékből, mindegyikből kijutott bőven. Nem bánta meg, hogy ezt a kiutat találta meg annak idején?

Ujlaki Dénes: Nem, nem, hiszek abban, amit csinálok. Hogyha kőműves lettem volna, akkor abban hinnék, azt próbálnám. Az alaptermészetem az, hogy optimista vagyok. És mindig törekszem a jóra. Ami sokszor jó, sokszor nem olyan jó.

Kultusz: De ez a pálya épp nagyon próbára szokta tenni az embert.

 Ujlaki Dénes: Sajnos rengeteget változott a világ. Változott a politika, és én nagyon nem értek egyet azzal, amikor egy színész politizál, de a politikusnak szüksége van arra, hogy a színészek fejében előbbre tudjanak haladni. Fordítva kellene lennie. A kultúrát kellene követnie a politikának és nem a politikát a kultúra. Ez a nyitja a dolognak. Viszont a választások alkalmából egyetlen egy nagy párt kampányában ez a szó, hogy kultúra: nem hangzott el. De még olyan szinten se, hogy kulturált beszéd, vagy kulturált közlekedés. Ami egy nép, egy nemzet alapja: az oktatás, a kultúra és az egészségügy, az el van feledve.

Kultusz: S ebbe nő bele minden következő generáció. Benne az ön gyermeke is, ki nemrégiben született.

Ujlaki Dénes: A harmadik.

Kultusz: Mit ad át neki? Bölcsességet?

Ujlaki Dénes: Hát ha van rá időm. A színész egy külön állatfajta, és ez a munka is az, mert ezt addig csinálja az ember, amíg a négykerekű kocsin ki nem tolják az öltözőből. Mert az öreg színészre is szükség van. Én a mái napig aktívan dolgozom, bár nyugdíjas vagyok, de közalkalmazottként a Katona József Színházban dolgozom annyit, hogy egzisztenciálisan meg tudjam teremteni a családomnak, amit meg kell. Másrészt én meghalnék, ha nekem otthon kellene ülni és oktatni a családot, hogy hogyan kell élni. Az nem az én feladatom, az a nők feladata.

Kultusz: Nem lett türelmesebb?

Ujlaki Dénes: Az ember nem türelmesebb, hanem csak elnézőbb lesz az idők során. Ez a helyes kifejezés.

Kultusz: Abban reménykedtem, több időt akar eltölteni az új jövevénnyel.

Ujlaki Dénes: Akarok én, de ez úgy van, hogy ha több időt akarok tölteni a családommal, akkor legközelebb azt mondják, „töltsd az időt a családoddal!”. És akkor ott a nyugdíjam, ami pont a számlákra elég, amit be kell fizetni. S ott egy huszonkét hónapos gyerekem meg egy egyetemista gyerekem meg egy nagylányom, aki 33 éves, mind külön feladatok és mindegyikkel máshogy kell lenni. Azt szoktam mondani, hogy én 3 gyerekes apa vagyok, de nem szaporodtam, mert mind a 3 gyerek más mamától van, tehát mindenhol csak pótoltam magam. Ha egytől kettő lenne, azt mondanám, hogy szaporítottam a nemzetet, de hát így csak betöltöttem a helyet mindenhol. Azért rengeteget vagyok otthon. De nem igazán irigylem a mostani fiatalokat. Más világ lett, más a technika, mások az elvárások

Kultusz: …de mások a lehetőségek is.

Ujlaki Dénes: Lehet, de a megoldásokkal van a probléma. Mára a megbízó is egyre linkebb lett, egyre gyorsabb, egyre mechanikusabb, egyre „gépebb” közreműködő,ket kíván és nem hús-vér embereket. Amikor elkezdtem szinkronizálni, egy órára a munka 12 tekercs volt. Ma, ha egy óra alatt nem csinál meg az ember 65-70 tekercset, azt mondják, „köszönjük szépen, többet nem kell jönni”. Tehát az megtörténhet, hogy én magam érzem valamire szinkron közben, hogy jó lenne még egyszer felvenni, és a rendező mondja azt, hogy „Dinikém, mennyiséget csinálunk, nem minőséget, menjünk tovább!”. Akkor baj van. És ez mindenben így van. Nem lehet egy filmet összehozni, csak akkor, ha bizonyos német, angol színészek benne vannak, mert ők adnak bele pénzt. Eljutottunk oda, hogy pl. én most Szabó Istvánnal forgatok, és magyar történelemről szól, egy Szabó Magda mű, magyarok a színészek, ugye magyar a rendező is, és ezek a magyar színészek angolunk beszélnek egymással, mert nem lehet máshogy eladni a filmet. És amikor majd Magyarországon forgalmazzák, akkor majd én angolról leszinkronizálom magamat. Ide jutottunk.