Több mint negyven éve ül alázatosan a zongora mellett, rekedt hangon énekelve meg érzéseinket, megálmodott álmainkat. Csendesen mosolygó bölcs, ki nagy lázadóból szelídült azzá. Minden titkok tudója, ki leginkább szívünkhöz, lelkünkhöz, érzelmeinkhez ismeri az utat. Presser Gábor ma hatvanhárom éves.

Csomós Éva interjúja

-         Volt idő, amikor komoly kihívást jelentett az újságírók számára, mert meglehetősen kemény volt. Ma ugyan mindenki nagyon kedvesen és többnyire békés szándékkal közeledik önhöz, de az  utóbbi években már fölöttébb türelmes és kedves. Minek tudható be ez a változás?

-         Megöregedtem.

-         …olyankor az ember zsémbessé válik.

-         Ja! Akkor valami más lehet. Azt hiszem, személyfüggő, hogy az ember kivel ül le beszélgetni. Szerintem egy interjú ugyanolyan beszélgetés, mint bármelyik más. Nálam nagyon erős az első benyomás. Ha nem szimpatikus a partnerem, vagy azt érzem, hogy csak feladat vagyok neki, az nyomot hagy a beszélgetésben. A változás legfőbb oka pedig az lehet, hogy az a könnyűzenei sajtó megszűnt, amelyikkel én nem voltam igazán jó viszonyban. Akikkel annak idején kölcsönösen ingereltük egymást, ma már vagy másról írnak, vagy nincsenek is a szakmában.

-         A nyersesség volt önre a jellemző.

-         Én szeretném, ha ez most is így lenne. Őszintének kell lenni. Nekem nagyon fontos, hogy akiket érdekel, amit mondok, azok pontosan azt kapják, amit, és ahogy gondolok. Úgy kell fogalmazni, hogy biztos érthető legyen. A hetvenes-nyolcvanas években meglehetősen nagy csatákat kellett vívni a Hanglemezgyárral, mert az az egy volt, az Interkoncerttel, amelyik az egyetlen impresszárió iroda volt, és mindenkivel, aki a zenei életet befolyásolni tudta. Nem voltam simulékony – most sem vagyok-, és nem tartottam fontosnak, hogy ezekkel a hivatalokkal jobb viszonyban legyek, mint amilyenben voltam. S az akkori riporterek többnyire ilyen intézmények megbízásából kerestek meg bennünket, ami megnehezítette a zenekar életét. Egyszerűen arról szólt a történet, hogy ha te így, akkor én is így, és győzzön az erősebb.

-      S ki volt az erősebb?

-     Több mint negyvenéves zenei pályafutás során történt jó néhány változás. Újságírók nőttek fel és tűntek el, változás történt az ország vezetésében és a zenei piac életében is. Az Erdős Péter és Bors Jenő – akik méltó ellenfelek voltak – által vezetett Hungarotonnál elég sajátságos módszerek határozták meg az előadók létét. Az idők változásával aztán több kiadó is működni kezdett.

-       Milyen változásokat hozott ez? Felhígult a szakma, megosztódtak a szerepek?

-         Együtt mindez. Ez egészségesebb dolog odáig, hogy ha egy művész megmutatja egy Kiadónak az anyagát, s annak nem kell, mehet a következőhöz vagy kiadhatja saját maga, de nincs vége az életének. Nincs már olyan értelmetlen cenzúrázás sem. Nyilván, ha valaki egy Kiadóhoz szegődik, akkor annak szava, befolyása van abban, milyen legyen az  album. Ez függhet a Kiadó ízlésétől, politikai elkötelezettségétől vagy épp elkötelezettlenségétől. Nyilván fel is hígult a kiadói szakma, mert ez egy olyan vállalkozás, amibe könnyű beszállni.

-         Rossz a hasonlat, ha a farmernadrág, tornacipő népszerűsítésére gondolok?

-         A zenészipar szerintem olyan lett egy kicsit, mint a fogyasztási ipar: sör, csokoládé. Tehát nem kenyér. De ha lehet, legyen sör és csokoládé, és azon belül mindenki válogathat magának ízlése és pénze szerint. Ma a zene legnagyobb része fogyasztásra készül és nem az örökkévalóságnak. Már rég nem olyan fontos, mint volt, vagy lehetett volna akkor, amikor mi voltunk fiatalok. Akik ma ezt iparszerűen tudják csinálni, azok tudják a legjobb eredményeket felmutatni. Mert tudják, hogy jön a nyár, s milyen kiadványt kell addig megjelentetni. A művészek gondolkodása meg a szerencsére van bízva. Találnak e maguknak hallgatói réteget, s az lesz-e elég széles. A rockzene naivitása, forradalmisága megszűnt. Harminc évig nem tart semmilyen forradalom. Ez a dolog integrálódott, ez a dömpingnek egy része. Sörből mindig több fogy, mint könyvből. Azok, akik a könyveket próbálják írni a zenei világban – és nem a sört csapolgatják – azoknak nehezebb a dolga. Ez tulajdonképp a média kiszolgálóipara lett.

-       Mnnyire volt ez erős az LGT idejében?

-         Az akkori eszünkkel nem mindent láttunk jól és tisztán. Ráadásul az ipari részébe nem is láttunk bele. Ezt most is nehéz itthon egy zenésznek pontosan értenie, még nehezebb csinálnia. Egyet tudtunk: kevés pénz állt mögöttünk. Más volt az a közeg. Nem lehetett transzponálni az itthoni dolgokhoz, vagy mi nem tudtuk.

-         Pedig jelentősek voltak a külföldi sikerek is.

-         Nagyobb eredménynek számított a külföldi siker, aminek alapfeltétele volt a hazai siker. Hiszen hogy találtak volna ránk? Az a szó, hogy kint, az azt jelentette, hogy odaát. Ezek a szavak mind behelyettesíthetők voltak a csodával, az Óperenciás-tengerrel. Na most, ha valaki hazajött és igazat mondott, mekkora volt külföldön a siker…

-       …azt el is akarták hinni itthon, ugye?

-         Hát hogyne! Teljesen egészségesen hazafiak vagyunk, nem? Ez volt az elérhetetlenség. A ketrec néha résnyire nyitva volt és csak a magyar zenekarok juthattak ki nyugatra, s kelet-Európában csak a magyar zenészek voltak a sztárok. Az LGT, az Omega sztár volt Lengyelországban, Kelet-Németországban, Szovjetunióban, Csehszlovákiában, Romániában. Tizezek mozdultak meg, ha kitettek egy bélyegnagyságú plakátot. Nekünk ezek diadalmeneteink voltak. Ugyanakkor nagyszerű lengyel zenészek voltak, akik soha nem fordultak meg Magyarországon, mert nem volt rá kíváncsi a magyar közönség.

-         A lemeztársaság szempontjából az LGT nem volt “könnyű” zenekar. Voltak csatározások, cenzúrázások, sőt, látványos letiltások is. Mégis működhetett.

-         Azt hiszem így volt ésszerű. A hatalom szempontjából nagyon átgondolt valami volt, hogy ezeket a zenekarokat engedték létezni. Szelep voltunk. Kienged a gőz, ha van Tabán, megfogjuk a tömeget.   Akarva-akaratlan részt vettünk ebben a rendszerben. Egy kezemen meg tudom számolni azokat a zenekarokat – nyilván nem is vitték sokra -, akik ebben nem voltak benne. Ez egy nagy társasjáték volt. Úgy, mint a dalszövegek. Egy egész ország tudott a sorok között olvasni. Ma nem érdemes, de nincs is miért olvasni a sorok között. Kihúzták a szőnyeget egy csomó olyan ember lába alól, akik zseniálisan kitaláltak egy új műfajt, s ez a műfaj feleslegessé vált.

- Akkor eldöntötték, kit tűrnek, tiltanak vagy támogatnak. Amióta ez a felosztás - valamelyest – megváltozott, az értékek, a siker megtartása is más lett. Az ön esetében a siker ma már szeretetté érett.

-         Soha nem is becsültem még meg sikert ennyire, mint most. Mert a zongoránál ülve az ember nem tud hidegen gondolkozni, mert ha igen, réges-rég baj van. S minden egyes koncert is olyan, mint egy beszélgetés. Előttem ülnek, s nézem: akarnak-e velem beszélgetni? S ha akarnak, akkor mindent el akarok mondani. De ezek a szavak nem fogalmazódnak meg. Hiába vagyok több mint negyven éve a színpadon, én minden egyes koncert előtt, minden közönséggel való találkozás előtt lámpalázas vagyok. Ez fontos. Amit a kritika ír, az is fontos. De, hogy ott ülnek azok az emberek, akik eljönnek megnézni, hogy mit csinálok… Az a kíváncsiság már önmagában nagyon-nagyon jó.  S akkor én már jó vagyok.